Leitmotiv

Amikor az első „éles randevúra” készültem Ildikóval, mindketten tudtuk, hogy valami történni fog, és engem elfogott a páni félelem. A szomszéd házban lakott egy kisasszony, akiről tudtam, hogy gyakran nézeget engem szöcskefogás közben, és azt is sejtettem (pontosabban mondták, majd tudtomra is adta), hogy nem elsősorban a bogaraimra kíváncsi. Nos, ekkor használtam ki életemben először egy lányt saját, önző érdekből. A szerelemért teszem, gondoltam akkor. Valamikor el kellett kezdeni, mondatja velem mai cinizmusom.
De azért ennek is megadtam a módját. A kertben leszakítottam egy szál rózsát, szüleimnek vettem egy mozijegyet, és irány a szomszéd kisasszony. Aki először nem értette a dolgot, aztán nevetett, fürkészően a szemembe nézett, és bólintott. Átjött hozzánk, és kezdetét vette a First Lession. Azt hiszem, csodálatos élmény volt, bár az izgalomtól alig voltam jelen. Megkérdezte, csókolóztam-e már. Mondtam, perszehogy. Akkor gyerünk. Perszehogy még nem. Sejtelmem sem volt például, hogy a nyelv és a nyál főszerepet játszanak. Azt hiszem, nagyon suta lehettem, mert elővett a farzsebéből egy rágót, és azt kellett segédeszközként használni. Jó volt, mentolos, ide-oda tologattuk egymás szájába, aztán ment már anélkül is. És úgy még jobb volt.

P1080792

Nem a rágó volt a lényeg, erre akkori önmagamhoz képest egész hamar rájöttem. Aztán vetkőzni kezdett, és én már akkor éreztem, hogy ez valami más, mint a bogarak, gyíkok és szöcskék világa. Hogy számomra a női testnél nem létezik szebb dolog a világon. Hogy ehhez képest egy fürgegyík unalmas és érdektelen. Egyáltalán, hogy a Nőnél nincs nagyobb csoda. És rájöttem, hogy megvan a leitmotiv! Nem az etológia, nem az állatok megfigyelése, hanem a nők, pontosabban – akkor még azt reméltem – az egyetlen NŐ, a nagy Ő tanulmányozása egy életen át. Nem részletezem. A leány, amikor már mindketten meztelenek voltunk, azt mondta, nem akar hidegen csomót. Bólintottam, és igyekeztem megértőnek mutatkozni. Erre az egy mondatára jól emlékszem, de azóta sem értem, mit is jelent. Mindenesetre a tűzkeresztségen nem estem át (ezt az élményt menyasszonyomnak tartogattam), de minden más megvolt. És jó volt. Nagyon jó. A sors pikantériája, hogy amikor életemben először voltam Prágában, 18 évesen, Ildikó volt ott és az imént említett kisasszony. Ildikó velem, ő egy másik fiúval. Jók voltak a sörök, nagyon. De éreztem valami különös mellékízt is, aztán megnyugodtam: a keserűség volt csupán, ami minden sör és élet sajátja. De erre csak fokozatosan jöttem rá.
Ilyen előkészületek után utaztunk el Ildikóval Leányfalura, ahol híres családfájának háza, mit háza, tornácos palotája volt. És megtörtént a dolog, hosszas keresgélés után minden a helyére került. De nem volt nagy élmény. Ő ugyan előbbre jutott már a tapasztalatok terén, de ebben kezdők voltunk mindketten. A nagyobb baj az volt, hogy később sem volt igazán jó, nekem legalábbis. Persze ezt akkoriban nem mertem bevallani, még magamnak sem, csak éreztem. Valami hiányérzet gyötört, aminek nem a szellem vagy a lélek volt a forrása. És ez a bizonyos hiányérzet később odáig fajult, hogy véget ért az Ártatlanság Kora. De ez már a következő memorandi témája.

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter