Minden olyan szépen indult – a nietzschei „Megkötött szív, szabad szellem” jegyében. Szüleim most már alighanem életük végéig tartó szerelme (egyetlen éjszakát sem töltöttek egymás nélkül 50 év alatt), mint példakép, no meg a kisasszonyok iránti későn kezdődött, de feltétlen rajongásom okán már 18 évesen eljegyeztük egymást Ildikóval, de esküvőre nem került sor. Az az átkozott hiányérzet, amit a múltkor említettem…
Az OMIKK-ban (Országos Műszaki Intézet és Központ Könyvtára, elnézést a káromkodásért) dolgoztam akkoriban, és volt ott egy nálam jó pár évvel idősebb lány, aki kihasználva akkori naivitásomat, meghívott egy koraestére a Normafára, némi kis beszélgetésre. Volt nála egy üveg vodka. Alattunk egy pad, felettünk a csillagos ég, és a kanti beszélgetésből az lett, hogy a Normafa és Ágnes lakása közötti útból semmire sem emlékszem, az utána következőkre annál jobban. Hűha, szóval ez ilyen is lehet? Akkor este megtapasztaltam mindent, ami egy húszévesnek a testi kapcsolat gyönyörűségeiből kijuthat. Persze az is lehet, hogy a menyasszonyom mellett tudtam addig túl keveset. A hiányérzet mindenesetre elmúlt, és helyében megjelent az azóta is tartó lelkiismeret-furdalás, meg a félelem, hogy hová vezet majd mindez.
Éjjel hazakullogtam, kívül-belül telis-tele az Ágnes által rajtam és bennem hagyott nyomokkal, és azt mondtam Ildikónak, kész, vége, megcsaltalak, el kell válnunk. A további napokat inkább nem részletezem. Volt minden: ordítozás a gangon, sírás egymás karjaiban, érvagdosás, a vége az lett, hogy engem a szüleim vittek el ápolni, Ildikót a hozzátartozói, élükön egy neves pszichológussal. És próbálkoztunk még valamiféle béküléssel, hiszen ujjunkon még ott volt a jegygyűrű… De a sebek már nem forrtak össze, a cserépkályhán pedig ott maradtak a hozzávagdosott nagyobb tárgyak nyomai. A jegygyűrűt végül visszakaptam, és mert nem voltam akkoriban sem túl gazdag, egy ötvös-ismerősöm egybeolvasztotta őket, én pedig beadtam a zaciba. Hátha egyszer… Véget ért az ártatlanság kora.
Legutóbbi hozzászólások