Az ártatlanság kora véget ér…

 

Minden olyan szépen indult – a nietzschei „Megkötött szív, szabad szellem” jegyében. Szüleim most már alighanem életük végéig tartó szerelme (egyetlen éjszakát sem töltöttek egymás nélkül 50 év alatt), mint példakép, no meg a kisasszonyok iránti későn kezdődött, de feltétlen rajongásom okán már 18 évesen eljegyeztük egymást Ildikóval, de esküvőre nem került sor. Az az átkozott hiányérzet, amit a múltkor említettem…

Az OMIKK-ban (Országos Műszaki Intézet és Központ Könyvtára, elnézést a káromkodásért) dolgoztam akkoriban, és volt ott egy nálam jó pár évvel idősebb lány, aki kihasználva akkori naivitásomat, meghívott egy koraestére a Normafára, némi kis beszélgetésre. Volt nála egy üveg vodka. Alattunk egy pad, felettünk a csillagos ég, és a kanti beszélgetésből az lett, hogy a Normafa és Ágnes lakása közötti útból semmire sem emlékszem, az utána következőkre annál jobban. Hűha, szóval ez ilyen is lehet? Akkor este megtapasztaltam mindent, ami egy húszévesnek a testi kapcsolat gyönyörűségeiből kijuthat. Persze az is lehet, hogy a menyasszonyom mellett tudtam addig túl keveset. A hiányérzet mindenesetre elmúlt, és helyében megjelent az azóta is tartó lelkiismeret-furdalás, meg a félelem, hogy hová vezet majd mindez.

 

P1040028

 

Éjjel hazakullogtam, kívül-belül telis-tele az Ágnes által rajtam és bennem hagyott nyomokkal, és azt mondtam Ildikónak, kész, vége, megcsaltalak, el kell válnunk. A további napokat inkább nem részletezem. Volt minden: ordítozás a gangon, sírás egymás karjaiban, érvagdosás, a vége az lett, hogy engem a szüleim vittek el ápolni, Ildikót a hozzátartozói, élükön egy neves pszichológussal. És próbálkoztunk még valamiféle béküléssel, hiszen ujjunkon még ott volt a jegygyűrű… De a sebek már nem forrtak össze, a cserépkályhán pedig ott maradtak a hozzávagdosott nagyobb tárgyak nyomai. A jegygyűrűt végül visszakaptam, és mert nem voltam akkoriban sem túl gazdag, egy ötvös-ismerősöm egybeolvasztotta őket, én pedig beadtam a zaciba. Hátha egyszer… Véget ért az ártatlanság kora.

 

 

 

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter
Szendro-Nemeth Tamas
Egyre több a párkapcsolatokkal foglalkozó blog, és bennük, akárcsak a szerelmekben, egyre kevesebb a romantika. Nem mintha úgy általában romantikus kort élnénk (Freud úr kezdeményezésével az utóbbi évszázadban alaposan kiherélték ezt a műfajt), de azért a szerelemben mégiscsak lenne valami keresnivalója. Legalábbis szerintem. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal és kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Ezek a feljegyzések azoknak szólnak, akik tele vannak szép emlékekkel, akik boldogok, vagy akik még reménykednek, hogy azok lesznek. Szóval azoknak, akikben van még némi romantika. Vagy vágynak rá. És hátha tetszeni fog néhány ’korszerű’ olvasónak is egy ’korszerűtlenül romantikus’ lélek visszaemlékezése…

Legutóbbi hozzászólások