Egyszer minden elmúlik…

https://www.youtube.com/watch?v=hEnqlgZatIY&feature=player_detailpage

Egyszer minden elmúlik… A nagyon rossz is, meg a nagyon jó is. Racz Vali is, meg a Balaton is. Monikával nagyon jó volt, és az Őt követő szünet nagyon rossz. De elmúlt. És jött az első külföldön élő (de magyarul beszélő) kisasszony. Éva. És vele együtt az a különös szokásom, amin oly sokan kiakadtak akkor is, később is. Mindmáig. A magázás. De ezt legközelebb egy külön fejezetben fogom megmagyarázni…

 

Éva Újvidéki leány volt, és találkozásunk körülményei nem mondhatóak hétköznapinak – egy szeánszon láttuk egymást először. Szeánszokra pedig az ember nem ismerkedni jár, legalábbis nem az élőkkel. Nem volt szerelem első látásra. Akkor találkoztunk másodszor, amikor híre érkezett: váratlanul és meglehetősen furcsa körülmények között meghalt az a leány, aki a szeánszot vezette, mellesleg elég meggyőzően. Szóval másodízben egy temetésen találkoztam Évával. Elbűvölt különös kiejtése, és nagyon tetszett az, hogy magázott. Mint később kiderült, arrafelé még ez volt a szokás, legalábbis az ismerkedés első szakaszában.

P1030466

A temetést követő éjszakát már együtt töltöttük. Utólag azt mondom, érdekes volt. Főleg a körülmények, valamint a magázás és a fehér csipke-harisnyatartó miatt. Utóbbi egészen elbűvölt, ilyet addig csak magazinokban és régi filmekben láttam. De nem ilyen közelről, és sohasem mutatták ilyen részletesen a folytatást.

 

Sajnos, a szülők kegyeit itt sem sikerült elnyernem (ez valamiért örök problémám mindmáig), pedig csak 4 év és 256 km választott el minket egymástól. Ez a két számadat a későbbi kapcsolatokban is szerepet játszott, növekvő tendenciát mutatva. Lényeg, hogy még azon a nyáron leutaztam a jugoszláv tengerpartra, mert Éva megírta, hogy ott fognak nyaralni papával és mamával. Igen ám, csakhogy a Kedves Mama megneszelte jövetelem, és hiába zörgettem este a szálloda kapuján, meg nem nyittatott. Pontosabban szólva a portás közölte, hogy a keresett família rohamléptekben odébbállt, ismeretlen helyre, ismeretlen okokból. Legalábbis számára, én sejtettem a hirtelen költözés indítékát.

 

Mobil akkoriban nem volt, így aztán sikerült abszolválnom életem legrövidebb tengerparti nyaralását, Rovinjban. Este és éjjel sétáltam és dühöngtem a városban meg a tengerparton, még egy partmenti alvás is megfordult fejemben, egészen addig, ameddig a városka lépcsőjén megpillantottam egy skorpiót. Mindig is féltem az aszcendensemtől, veszélyes dolgokra képes. Reggelig bóklásztam hát inkább, aztán hazamentem az első busszal.

 

De a bosszú nem maradt el – egy hónap múlva leutaztam Újvidékre, a szülők dolgoztak, mi összepakoltunk Évával, hagytunk egy búcsúlevelet, és irány Budapest! Életem első leányrablása volt. Még két évig tartottam fogságban Évát, az utolsó hónapokban egyikünk számára sem kellemes körülmények között. Aztán véget ért ez a kapcsolat is. A szülők közül a mama azóta sem áll velem szóba, a papával egész jóba lettünk. Éva azóta boldog családanya Magyarországon, nekem pedig egy kellemes emlék maradt. Nem bánom, hogy véget ért, de azt sem, hogy elkezdődött. Egyszer minden elmúlik…

 

 

 

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter