Ismerik Jakubisko filmjét? Madarak, árvák, bolondok. Csodálatos alkotás. Nézzék meg. És nézzék meg benne jól Magda Vasaryovát (tudják, Sörgyári capriccio), fiatalon, rövid hajjal, szépséges mozdulataival, mosolyával, minden bájával. Nos, a Wichmann-kocsmában az ő hasonmásával találkoztam egy este váratlanul, és tudtam, hogy ismét itt a nagy lehetőség. Én egy barátommal voltam, Ő egy barátnőjével, és két asztal választott el minket egymástól. Az áthidaló megoldás: a levelezés. Ebben mindig jó voltam. Talán kimondhatom, átlagon felüli. Tudják, a szellem pallérozása.
Így aztán másnap már randevúztunk, kiderült, hogy egy meglehetősen híres operaénekes leánya. De nem ment simán. Kissé borongós, férfi még nem érinthette lényegét, szóval csak lassan a testtel. Sebaj, ebben már volt gyakorlatom, a lélek és a szellem is megteszi az elején. Lassan, de biztosan. Így jutottunk el az első csókig, az első ölelésig, aztán irány Csehország, csodálatos napok, míg végül előkerült a lepedő is, rózsaszirmokkal telehintve, és rajta az első vércseppek.
Megint úgy éreztem, összeáll a kép. Csodálatos beszélgetések, szépséges szerelmeskedések és még szebb csöndek. Mert ez is nagyon fontos, ezt már tudtam akkoriban. Két ember együtt-hallgatása anélkül, hogy ez feszélyezné őket. És Szabinával minden jó volt. A szülők persze most sem örvendeztek, sőt. Sokat elárul a családi viszonyokról, hogy Szabina magázta édesapját. A szigorú papa még az elején meghívott egy bemutatkozásra. A biztonság kedvéért megittam előtte két sört, mert tudtam, nehéz órák elé nézek. Mint kiderült, tévedtem, mármint a szükséges sörmennyiség és az idő megítélésében.
Beléptem a szobába, az öreg ott ült egy karosszékben és alaposan végigmért. Nagy zavarban voltam, és már tudtam, legalább négy sör kellett volna ehhez. Nyomasztott a csend, ezért előreléptem, bemutatkoztam, és bizonytalanul nyújtottam a kezem. „Mindig az idősebb kezdeményez” – mondta megvetően, amiben igaza volt, de abban a helyzetben valahogy nem tudtam mást csinálni. „Viszontlátásra…” – tette még hozzá nagylelkűen, tudtomra adva ezzel, hogy a látogatás véget ért. Megszégyenülten távoztam, és soha többé nem találkoztunk. Amíg Szabina még otthon lakott, csak titokban osonhattam fel hozzá, aztán pár hónap múlva hozzám költözött és nekem nagy kő esett le a szívemről…
De sajnos két év után jöttek az első bizonytalanságok, kételyek, elsősorban részemről, megmagyarázhatatlan okokból. Ráadásul egyre jobban idegesített saját arcszőrzetem, amit Szabina kedvéért növesztettem, és amely állandóan szúrt, viszketett, nem beszélve a reá ragadt étel- és egyéb maradékokról. Két év után le is vágtam, ez volt a vég kezdete. Szabina egyre többször beszélt egy hozzám hasonlóan cseh-szakos fiúról, akinek „gyönyörű szakálla van”. Nem hittem a fülemnek – hát van ilyen? Hát igaza lehet Hrabalnak, aki egyik novellájában egy kisasszonyról ír, aki mindig addig szerelmes egy férfibe, amíg annak be van gipszelve a keze, aztán amikor a kötést leveszik, odébbáll egy másik gipszes-kezűvel? A maga módján persze ez is romantikus lélekre vall, gondolom így utólag.
Mikor harmincadik születésnapomon meghalt Nagyici, édesapám édesanyja, Szabina már nem lakott nálam. Akkor átjött még egy vigasztaló éjszakára, de az már a kettős gyász szomorú záróakkordja volt csupán. Azóta is bánom őt. Miatta növesztettem életemben először és alighanem utoljára szakállat, ő volt az egyetlen leány, aki legbecsesebb kincsét adta nekem, és ő volt az, aki miatt ma is sokat szomorkodom az eltűnt idők romjai felett merengve. Azt hiszem, boldogok lehettünk volna. De már késő, jelenleg öt vagy hat gyermek édesanyja, és bizonyára jól érzi magát ebben a szerepben. Én csak hármat szerettem volna.
Ja, és hogy ki a boldog férj és családapa? Hát persze – az az egykori cseh-szakos fiú, akinek „gyönyörű szakálla van”, nyilván azóta is…
https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=yx19DkV9_KU
Legutóbbi hozzászólások