Amikor a test az úr…

 

 

Lassan, de biztosan közeleg a „félidő” – első feleségem története. De előtte még pár kitérőt kell tennem, elsőként egy kisasszonyról, aki sohasem fért bele az általam meghatározott keretek közé, mégis sok-sok évig szereplője volt életemnek. Az Egyetemi Színpadon ismerkedtem meg vele, volt egy kosaras barátja, ez azonban nem akadályozta meg egyikünket sem abban, hogy találkozgassunk. Aztán nekem is lett egy kisasszonyom, de ez sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy véget vessünk a kellemes beszélgetéseknek.

 

Pedig nem „álmaim leánya” volt, sőt – egy ízben azt találtam mondani Neki, hogy egy strandon nem szívesen jelennék meg vele. Lám, a macsó bunkóság azért bennem is ott volt, szerencsére ritkán tört felszínre. Ugyanakkor a testi vonzalom olyan erős volt köztünk, hogy alighanem már a kezdetektől mindketten tisztában voltunk azzal, hogy hol végződnek majd beszélgetéseink. És így is lett: elhatároztuk, hogy egy titkos randevú keretében pontot teszünk erre az egészre, aztán majd jöhet a barátság. Mert mindketten úgy gondoltuk, hogy a testi vonzalom beteljesülése nélkül nem létezik barátság férfi és nő között. Csakhogy szándékaink ellenére nem végjáték volt ez, inkább a kezdet. Mert olyan jó volt, hogy ezentúl már nem tudtunk úgy beszélgetni, hogy utána ki-ki hazament volna. És ezek a randevúk bizony mindkettőnk esetében több kapcsolaton át tartottak, kisebb-nagyobb szünetekkel, csaknem egy évtizedig. Büszke ma sem vagyok erre, de része volt szerelmi életemnek.

 

Ne féljenek, a büntetés nem maradt el – mármint a szokásos lelkiismeret-furdaláson kívüli. Majdnem ráment ugyanis életem egyik legnagyobb barátsága. A részletekkel nem untatom Önöket, lényeg, hogy András barátom és a leányzó, akik külön-külön már régi ismerőseim voltak, egy szép napon összejöttek, és nagy lett a szerelem. De nem akkora, hogy… a többit már sejthetik. A lelkiismeret-furdalásom azonban nem hagyott nyugodni, és egy nap elhatároztam, elmondom a dolgot Andrásnak. Tudod, én és Kriszta… De András csak bólintott, és azt mondta, fátylat reá, ezen nem múlik a barátságunk. Nem kicsit csodálkoztam, de azért megkönnyebbültem. Egészen addig, ameddig András és Kriszti összevesztek, Kriszti kitálalt, és akkor fény derült a félreértésre. András ugyanis azt hitte, azokról az időkről akartam neki beszélni, amikor még nem volt együtt Krisztával, és arról, hogy a viszony utána is folytatódott, fogalma sem volt addig.

 

Három évig nem találkoztunk Andrással, aki egy levélben azt írta, soha többé nem akar látni. De úgy látszik, az idő minden sebet begyógyít, legalábbis részben. Vagy arról van szó, hogy a barátság erősebb a szerelemnél? Nem tudom. Kriszta ma kétgyermekes, nem túl boldog családanya, és már régóta megszűnt ez a különös viszony. Igaz, nem is erőltetjük a találkozást. András viszont a mai napig egyik legjobb barátom, bár az a bizonyos árnyék azért mindig ott marad közöttünk.

 

Még egy utolsó történet Krisztáról: amikor egy éppen aktuális barátjának (aki egy meglehetősen ismert közéleti személy) mesélt rólam, és elmondta azt a bizonyos strandos mondatomat is, az illető megfogadta, hogy felkeres, és jól elagyabugyál. Végül nem tette meg, pedig megértettem volna. Hát, ennyit Krisztáról és a testiség uralmáról a szellem és a lélek felett…

 

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter
Szendro-Nemeth Tamas
Egyre több a párkapcsolatokkal foglalkozó blog, és bennük, akárcsak a szerelmekben, egyre kevesebb a romantika. Nem mintha úgy általában romantikus kort élnénk (Freud úr kezdeményezésével az utóbbi évszázadban alaposan kiherélték ezt a műfajt), de azért a szerelemben mégiscsak lenne valami keresnivalója. Legalábbis szerintem. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal és kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Ezek a feljegyzések azoknak szólnak, akik tele vannak szép emlékekkel, akik boldogok, vagy akik még reménykednek, hogy azok lesznek. Szóval azoknak, akikben van még némi romantika. Vagy vágynak rá. És hátha tetszeni fog néhány ’korszerű’ olvasónak is egy ’korszerűtlenül romantikus’ lélek visszaemlékezése…

Legutóbbi hozzászólások