Te majd kézenfogsz és…

Igen, ebben reménykedünk mindig – hogy lesz mellettünk valaki, aki kézen fog és hazavezet. Aztán már az is elég, ha kézen fog és elvezet valahová. Ágyba, kocsmába, templomba, temetőbe. Csak legyen valaki, aki megteszi.

 

 

Amikor elmúltam 30, már világos volt, hogy nem sikerült Szüleim példáját követni. De még mindig görcsösen ragaszkodtam álmaimhoz… Volt egy könyvtáros „hölgy”, akiről még nem tettem említést: 11 évvel idősebb volt nálam, és a főnököm lett, amikor politikai okok miatt kirúgtak többedik munkahelyemről. Udvaroltam neki bőszen, de nem jutottunk sokáig – csodálatos beszélgetések, közös vacsorák, pár érintés, ennyi. Kétgyermekes családanya volt, és a kislányai rajongtak értem, főleg az idősebbik. Együtt mentünk tüntetni március idusán, a Mama mellettem, a nagyobbik leányát kézen fogva vezettem a másik oldalamon, a kisebbik pedig a nyakamban ülve kacagott a rendőrökre.

Szép korszak volt ez is. Aztán, mivel a mama nem igazán hajlott vízszintesbe, elkezdtem ismét másfelé nézelődni. De mindvégig magamon éreztem a kisebbik leány tekintetét. 12 éves volt, amikor édesanyját megismertem, és húsz, amikor Katalinnal szakítottam. Kitartó volt, zavarbaejtőn. Sokszor találkoztunk, de nekem mindig a Mama kislánya maradt, hiába lett időközben nagykorú. Pedig tett pár kísérletet a testi közelség realizására, de én évekig ellenálltam. Aztán egy sörözés alkalmával megállapodtunk, hogy ha az ezredfordulóig egyikünk sem találja meg a nagy Ő-t, akkor összeházasodunk. Én alapjában véve viccnek szántam, ő nem. De ez csak később derült ki. Talán kitalálták – ő lett az első feleségem…

 

De még van egy kis időnk – én rendületlenül próbálkoztam, még azzal is, hogy Neki párt találjak. Egyik barátomat szemeltem ki, találkoztak, leveleztek, de végül nem lett belőle semmi. Megértem, hozzám képest mindenki unalmas partner voltJ Én sem töltöttem tétlenül az időmet, pár kisasszony kézen fogott, de igazán hazavezetni egyik sem volt képes, amiben nem feltétlenül Ők voltak hibásak. Közben Eszterrel (leendő feleségem) szorosabb barátság alakult ki, és amikor Katalinnal szakítottunk, sor került az első testiségre is. Nem voltam józan, ő sem, de megtörtént. És felfogtam, hogy már nem kislány.

 

Az első félidő vége előtti utolsó kisasszonyt Sárának hívták, nem volt nagy szerelem, legalábbis a részemről, de Ő nagyon komolyan gondolta. Bemutatott a családnak, és már gyermekeink nevén gondolkozott. Elmenekültem, és úgy éreztem, itt az idő. Közeledett az ezredforduló.

 

Eszterbe nem voltam szerelmes, de életemben először megpróbáltam gyakorlatiasan felfogni a dolgokat. Adva van egy kisasszony, aki 12 éves kora óta ismer és rajong értem, jókat beszélgetünk, és szerelmes belém. Mi kell még? Közeledett a 35. születésnapom és az ezredforduló – döntöttem hát. Hagytam, hogy kézen fogjon, abban a reményben, hogy Ő lesz az, aki hazavezet…

 

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter