Amikor elmúltam 30, már világos volt, hogy nem sikerült Szüleim példáját követni. De még mindig görcsösen ragaszkodtam álmaimhoz… Volt egy könyvtáros „hölgy”, akiről még nem tettem említést: 11 évvel idősebb volt nálam, és a főnököm lett, amikor politikai okok miatt kirúgtak többedik munkahelyemről. Udvaroltam neki bőszen, de nem jutottunk sokáig – csodálatos beszélgetések, közös vacsorák, pár érintés, ennyi. Kétgyermekes családanya volt, és a kislányai rajongtak értem, főleg az idősebbik. Együtt mentünk tüntetni március idusán, a Mama mellettem, a nagyobbik leányát kézen fogva vezettem a másik oldalamon, a kisebbik pedig a nyakamban ülve kacagott a rendőrökre.

Szép korszak volt ez is. Aztán, mivel a mama nem igazán hajlott vízszintesbe, elkezdtem ismét másfelé nézelődni. De mindvégig magamon éreztem a kisebbik leány tekintetét. 12 éves volt, amikor édesanyját megismertem, és húsz, amikor Katalinnal szakítottam. Kitartó volt, zavarbaejtőn. Sokszor találkoztunk, de nekem mindig a Mama kislánya maradt, hiába lett időközben nagykorú. Pedig tett pár kísérletet a testi közelség realizására, de én évekig ellenálltam. Aztán egy sörözés alkalmával megállapodtunk, hogy ha az ezredfordulóig egyikünk sem találja meg a nagy Ő-t, akkor összeházasodunk. Én alapjában véve viccnek szántam, ő nem. De ez csak később derült ki. Talán kitalálták – ő lett az első feleségem…

De még van egy kis időnk – én rendületlenül próbálkoztam, még azzal is, hogy Neki párt találjak. Egyik barátomat szemeltem ki, találkoztak, leveleztek, de végül nem lett belőle semmi. Megértem, hozzám képest mindenki unalmas partner voltJ Én sem töltöttem tétlenül az időmet, pár kisasszony kézen fogott, de igazán hazavezetni egyik sem volt képes, amiben nem feltétlenül Ők voltak hibásak. Közben Eszterrel (leendő feleségem) szorosabb barátság alakult ki, és amikor Katalinnal szakítottunk, sor került az első testiségre is. Nem voltam józan, ő sem, de megtörtént. És felfogtam, hogy már nem kislány.

Az első félidő vége előtti utolsó kisasszonyt Sárának hívták, nem volt nagy szerelem, legalábbis a részemről, de Ő nagyon komolyan gondolta. Bemutatott a családnak, és már gyermekeink nevén gondolkozott. Elmenekültem, és úgy éreztem, itt az idő. Közeledett az ezredforduló.

Eszterbe nem voltam szerelmes, de életemben először megpróbáltam gyakorlatiasan felfogni a dolgokat. Adva van egy kisasszony, aki 12 éves kora óta ismer és rajong értem, jókat beszélgetünk, és szerelmes belém. Mi kell még? Közeledett a 35. születésnapom és az ezredforduló – döntöttem hát. Hagytam, hogy kézen fogjon, abban a reményben, hogy Ő lesz az, aki hazavezet…

Lassan, de biztosan közeleg a „félidő” – első feleségem története. De előtte még pár kitérőt kell tennem, elsőként egy kisasszonyról, aki sohasem fért bele az általam meghatározott keretek közé, mégis sok-sok évig szereplője volt életemnek. Az Egyetemi Színpadon ismerkedtem meg vele, volt egy kosaras barátja, ez azonban nem akadályozta meg egyikünket sem abban, hogy találkozgassunk. Aztán nekem is lett egy kisasszonyom, de ez sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy véget vessünk a kellemes beszélgetéseknek.

Pedig nem „álmaim leánya” volt, sőt – egy ízben azt találtam mondani Neki, hogy egy strandon nem szívesen jelennék meg vele. Lám, a macsó bunkóság azért bennem is ott volt, szerencsére ritkán tört felszínre. Ugyanakkor a testi vonzalom olyan erős volt köztünk, hogy alighanem már a kezdetektől mindketten tisztában voltunk azzal, hogy hol végződnek majd beszélgetéseink. És így is lett: elhatároztuk, hogy egy titkos randevú keretében pontot teszünk erre az egészre, aztán majd jöhet a barátság. Mert mindketten úgy gondoltuk, hogy a testi vonzalom beteljesülése nélkül nem létezik barátság férfi és nő között. Csakhogy szándékaink ellenére nem végjáték volt ez, inkább a kezdet. Mert olyan jó volt, hogy ezentúl már nem tudtunk úgy beszélgetni, hogy utána ki-ki hazament volna. És ezek a randevúk bizony mindkettőnk esetében több kapcsolaton át tartottak, kisebb-nagyobb szünetekkel, csaknem egy évtizedig. Büszke ma sem vagyok erre, de része volt szerelmi életemnek.

Ne féljenek, a büntetés nem maradt el – mármint a szokásos lelkiismeret-furdaláson kívüli. Majdnem ráment ugyanis életem egyik legnagyobb barátsága. A részletekkel nem untatom Önöket, lényeg, hogy András barátom és a leányzó, akik külön-külön már régi ismerőseim voltak, egy szép napon összejöttek, és nagy lett a szerelem. De nem akkora, hogy… a többit már sejthetik. A lelkiismeret-furdalásom azonban nem hagyott nyugodni, és egy nap elhatároztam, elmondom a dolgot Andrásnak. Tudod, én és Kriszta… De András csak bólintott, és azt mondta, fátylat reá, ezen nem múlik a barátságunk. Nem kicsit csodálkoztam, de azért megkönnyebbültem. Egészen addig, ameddig András és Kriszti összevesztek, Kriszti kitálalt, és akkor fény derült a félreértésre. András ugyanis azt hitte, azokról az időkről akartam neki beszélni, amikor még nem volt együtt Krisztával, és arról, hogy a viszony utána is folytatódott, fogalma sem volt addig.

Három évig nem találkoztunk Andrással, aki egy levélben azt írta, soha többé nem akar látni. De úgy látszik, az idő minden sebet begyógyít, legalábbis részben. Vagy arról van szó, hogy a barátság erősebb a szerelemnél? Nem tudom. Kriszta ma kétgyermekes, nem túl boldog családanya, és már régóta megszűnt ez a különös viszony. Igaz, nem is erőltetjük a találkozást. András viszont a mai napig egyik legjobb barátom, bár az a bizonyos árnyék azért mindig ott marad közöttünk.

Még egy utolsó történet Krisztáról: amikor egy éppen aktuális barátjának (aki egy meglehetősen ismert közéleti személy) mesélt rólam, és elmondta azt a bizonyos strandos mondatomat is, az illető megfogadta, hogy felkeres, és jól elagyabugyál. Végül nem tette meg, pedig megértettem volna. Hát, ennyit Krisztáról és a testiség uralmáról a szellem és a lélek felett…

Nehezen teltek a hetek Szabina nélkül, nyugtatók, alvások délig, barátok előtti sírás, magányos üvöltés, depresszió. De még viszonylag fiatal voltam, így hát egy hónap elteltével éreztem, valamit tenni kell. Felhívtam egy barátomat. Eszembe jutott, hogy egyszer mesélte, ismer egy lányt, aki érdeklődik irántam. Nosza, elkértem a kisasszony telefonszámát, hátha még tart az érdeklődés, és aznap este már ott ültem a Nyugati mellett egy sörözőben Katalinnal. Eléggé meglepett: külsőre ugyanis egészen más volt, mint addigi „ideáljaim”. Alacsonyabb termet, fekete haj, és akkori ízlésemhez képest hatalmas mellek.

De szeméből csak úgy áradt a zsidó nők kíváncsi bujasága. És, minek is tagadjam, ez döntött. Akkoriban már nem voltam az a minden porcikájában naiv és ártatlan, romantikus lélek. Már megbékéltem azzal, hogy néha a test is jelezheti a kezdőlépéseket. Ja, és még valami: addigi kisasszonyaimmal ellentétben remek humora volt, és értette is az iróniát. Még engem is lefőzött. Az első óra végén elmondta, hogy kissé szégyelli ugyan, de néha szinkronizálásból él. Na és, mondtam gyanútlanul, nincs abban semmi rossz, nem lehet mindenki rögtön színésznő. Pornófilmeket szinkronizálok, mondta ártatlanul, és élvezettel figyelte, amint lehervad arcomról a megértés és a mosoly. Csak vicceltem, mondta egy idő után. Menjünk fel hozzám, bemutatlak a testvéreimnek, aztán meglátjuk. Felmentünk. Bemutatott. Megláttam. A legapróbb részleteket is.

Először életemben csináltam ilyet, hogy rögtön a megismerkedés estéjén. És mit mondjak, megérte. Nagyon megérte. A mindenit, még ma is elkap a remegés, ha arra gondolok, mennyire megérte. Ő volt az első „rossz lány” az életemben, és azóta már csak ilyenek kellenek. Perverzitások, közösen megállapított határokkal. Mindent szabad, ami jólesik mindkettőnknek. Kérem, ne gondoljanak semmi extrémre, a határok eddig mindig a helyükön voltak. A zsidó-keresztény szexuális kultúra határain belül. Erről jut eszembe, Katalin volt a második zsidó lány az életemben, és bár azelőtt nem foglalkoztatott a kérdés, akkor már éreztem, hogy ők tudnak valamit, amit mások nem. Nem kell őket tanítani, bennük van minden, ami a testiséget olykor minden más fölé emeli. Természetesen és elsöprően. Az első lány volt, akihez én költöztem oda, annak ellenére, hogy vele élt öccse, nővére, és nagy volt a forgalom a lakásban. Nem zavart, pedig meglehetősen magányos harcos vagyok. Sőt, jó volt.

Perszehogy két év után jöttek a szokásos kételyek. Kezdetben apróságok, amelyek azonban idővel komoly feszültségeket okoztak. És így utólag már tudom, hogy mindez az én hibám volt, ebben az esetben is. Ha az ember nem elégszik meg az Első Szerelem édenkerti szépségeivel, és elindul a megismerés útján, nincs megállás. Minden alma más és más ízű, máshogyan lehet beleharapni és másfajta a jóllakottság-érzés is. Katalinnál tudatosult bennem, hogy ez már réges-rég a kiűzetettség ideje. Még együtt töltöttünk egy nyarat 1996-ban Csehországban, ahol egy kiskocsma vezetőjeként dolgoztam, és Katalint hívtam meg nyári „brigádmunkásnak”. Aztán végső búcsút intettünk, és én először életemben gondoltam arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Ismerik Jakubisko filmjét? Madarak, árvák, bolondok. Csodálatos alkotás. Nézzék meg. És nézzék meg benne jól Magda Vasaryovát (tudják, Sörgyári capriccio), fiatalon, rövid hajjal, szépséges mozdulataival, mosolyával, minden bájával. Nos, a Wichmann-kocsmában az ő hasonmásával találkoztam egy este váratlanul, és tudtam, hogy ismét itt a nagy lehetőség. Én egy barátommal voltam, Ő egy barátnőjével, és két asztal választott el minket egymástól. Az áthidaló megoldás: a levelezés. Ebben mindig jó voltam. Talán kimondhatom, átlagon felüli. Tudják, a szellem pallérozása.
Így aztán másnap már randevúztunk, kiderült, hogy egy meglehetősen híres operaénekes leánya. De nem ment simán. Kissé borongós, férfi még nem érinthette lényegét, szóval csak lassan a testtel. Sebaj, ebben már volt gyakorlatom, a lélek és a szellem is megteszi az elején. Lassan, de biztosan. Így jutottunk el az első csókig, az első ölelésig, aztán irány Csehország, csodálatos napok, míg végül előkerült a lepedő is, rózsaszirmokkal telehintve, és rajta az első vércseppek.

Megint úgy éreztem, összeáll a kép. Csodálatos beszélgetések, szépséges szerelmeskedések és még szebb csöndek. Mert ez is nagyon fontos, ezt már tudtam akkoriban. Két ember együtt-hallgatása anélkül, hogy ez feszélyezné őket. És Szabinával minden jó volt. A szülők persze most sem örvendeztek, sőt. Sokat elárul a családi viszonyokról, hogy Szabina magázta édesapját. A szigorú papa még az elején meghívott egy bemutatkozásra. A biztonság kedvéért megittam előtte két sört, mert tudtam, nehéz órák elé nézek. Mint kiderült, tévedtem, mármint a szükséges sörmennyiség és az idő megítélésében.
Beléptem a szobába, az öreg ott ült egy karosszékben és alaposan végigmért. Nagy zavarban voltam, és már tudtam, legalább négy sör kellett volna ehhez. Nyomasztott a csend, ezért előreléptem, bemutatkoztam, és bizonytalanul nyújtottam a kezem. „Mindig az idősebb kezdeményez” – mondta megvetően, amiben igaza volt, de abban a helyzetben valahogy nem tudtam mást csinálni. „Viszontlátásra…” – tette még hozzá nagylelkűen, tudtomra adva ezzel, hogy a látogatás véget ért. Megszégyenülten távoztam, és soha többé nem találkoztunk. Amíg Szabina még otthon lakott, csak titokban osonhattam fel hozzá, aztán pár hónap múlva hozzám költözött és nekem nagy kő esett le a szívemről…
De sajnos két év után jöttek az első bizonytalanságok, kételyek, elsősorban részemről, megmagyarázhatatlan okokból. Ráadásul egyre jobban idegesített saját arcszőrzetem, amit Szabina kedvéért növesztettem, és amely állandóan szúrt, viszketett, nem beszélve a reá ragadt étel- és egyéb maradékokról. Két év után le is vágtam, ez volt a vég kezdete. Szabina egyre többször beszélt egy hozzám hasonlóan cseh-szakos fiúról, akinek „gyönyörű szakálla van”. Nem hittem a fülemnek – hát van ilyen? Hát igaza lehet Hrabalnak, aki egyik novellájában egy kisasszonyról ír, aki mindig addig szerelmes egy férfibe, amíg annak be van gipszelve a keze, aztán amikor a kötést leveszik, odébbáll egy másik gipszes-kezűvel? A maga módján persze ez is romantikus lélekre vall, gondolom így utólag.
Mikor harmincadik születésnapomon meghalt Nagyici, édesapám édesanyja, Szabina már nem lakott nálam. Akkor átjött még egy vigasztaló éjszakára, de az már a kettős gyász szomorú záróakkordja volt csupán. Azóta is bánom őt. Miatta növesztettem életemben először és alighanem utoljára szakállat, ő volt az egyetlen leány, aki legbecsesebb kincsét adta nekem, és ő volt az, aki miatt ma is sokat szomorkodom az eltűnt idők romjai felett merengve. Azt hiszem, boldogok lehettünk volna. De már késő, jelenleg öt vagy hat gyermek édesanyja, és bizonyára jól érzi magát ebben a szerepben. Én csak hármat szerettem volna.
Ja, és hogy ki a boldog férj és családapa? Hát persze – az az egykori cseh-szakos fiú, akinek „gyönyörű szakálla van”, nyilván azóta is…

https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=yx19DkV9_KU

Volt, aki azonnal frászt kapott, de a legtöbb kisasszonyt inkább elvarázsolta. A régi időkben bevett szokás volt, az én időmben inkább feltűnő különcség. A magázásról van szó. Mindig tetszett a párbeszédnek ez a számomra „irodalmiasabb” változata. Hrabalt már tizenévesen megszerettem, nála pedig a Kisasszony! megszólítás és a magázás természetes volt, és Csehországban manapság sem feltűnő. Képzeljék csak el – az IKEA Csehországban két éves működés után kénytelen volt átállni a magázásra, és mindmáig az egyetlen ország, ahol az áruházak feliratain és a katalógusokban magázzák a vevőket…

A szerelemben persze más a dolog. Mint említettem, Éva volt az első, akivel magáztuk egymást, Neki ez evidencia volt, nekem azért hozzá kellett szoknom, de hamar ment. És ezután bevett stílussá vált nálam, annak ellenére, hogy éreztem (vagy éreztették velem): a magyarországi környezetben kissé művinek tűnik ez a fajta beszéd az én korosztályomban. Ennek ellenére magázódva írtam leveleimet, és magázódtunk Szabinával, Katalinnal, és még számtalan kisasszonnyal életem során. Második feleségemmel is magázódtunk, a megismerkedéstől a házasságon át egészen a válásig.

A magázás szerintem tiszteletet, odafigyelést és – nem utolsó sorban – izgalmat rejt magában. Most, hogy visszaemlékszem ezekre a kapcsolataimra, eszembe jut, hogy néha-néha kicsusszant egy-egy tegező suttogás is. Igen, olyankor. És ez még izgalmasabb volt. Perverzió? Nem hiszem. Inkább a szokatlanság szépsége, és persze – profán oldalról nézve – egy hatásos casanovai csábítás-elem.

Hozzáteszem még, hogy ha a Kisasszony részéről ellenállásba ütközött a dolog, azonnal lemondtam róla – nem akartam, hogy egyfajta maníros rögeszme legyen a Másik szemében. És olyan is akadt – az első feleségem –, aki azért nem volt hajlandó magázódni, mert régóta ismert már, hosszú ideje követte kapcsolataimat, és úgy gondolta, ha ő is belemegy a magázódásba, egy lesz a sok közül. De ez már egy későbbi fejezetbe tartozik.

Egyszer minden elmúlik… A nagyon rossz is, meg a nagyon jó is. Racz Vali is, meg a Balaton is. Monikával nagyon jó volt, és az Őt követő szünet nagyon rossz. De elmúlt. És jött az első külföldön élő (de magyarul beszélő) kisasszony. Éva. És vele együtt az a különös szokásom, amin oly sokan kiakadtak akkor is, később is. Mindmáig. A magázás. De ezt legközelebb egy külön fejezetben fogom megmagyarázni…

Éva Újvidéki leány volt, és találkozásunk körülményei nem mondhatóak hétköznapinak – egy szeánszon láttuk egymást először. Szeánszokra pedig az ember nem ismerkedni jár, legalábbis nem az élőkkel. Nem volt szerelem első látásra. Akkor találkoztunk másodszor, amikor híre érkezett: váratlanul és meglehetősen furcsa körülmények között meghalt az a leány, aki a szeánszot vezette, mellesleg elég meggyőzően. Szóval másodízben egy temetésen találkoztam Évával. Elbűvölt különös kiejtése, és nagyon tetszett az, hogy magázott. Mint később kiderült, arrafelé még ez volt a szokás, legalábbis az ismerkedés első szakaszában.

A temetést követő éjszakát már együtt töltöttük. Utólag azt mondom, érdekes volt. Főleg a körülmények, valamint a magázás és a fehér csipke-harisnyatartó miatt. Utóbbi egészen elbűvölt, ilyet addig csak magazinokban és régi filmekben láttam. De nem ilyen közelről, és sohasem mutatták ilyen részletesen a folytatást.

Sajnos, a szülők kegyeit itt sem sikerült elnyernem (ez valamiért örök problémám mindmáig), pedig csak 4 év és 256 km választott el minket egymástól. Ez a két számadat a későbbi kapcsolatokban is szerepet játszott, növekvő tendenciát mutatva. Lényeg, hogy még azon a nyáron leutaztam a jugoszláv tengerpartra, mert Éva megírta, hogy ott fognak nyaralni papával és mamával. Igen ám, csakhogy a Kedves Mama megneszelte jövetelem, és hiába zörgettem este a szálloda kapuján, meg nem nyittatott. Pontosabban szólva a portás közölte, hogy a keresett família rohamléptekben odébbállt, ismeretlen helyre, ismeretlen okokból. Legalábbis számára, én sejtettem a hirtelen költözés indítékát.

Mobil akkoriban nem volt, így aztán sikerült abszolválnom életem legrövidebb tengerparti nyaralását, Rovinjban. Este és éjjel sétáltam és dühöngtem a városban meg a tengerparton, még egy partmenti alvás is megfordult fejemben, egészen addig, ameddig a városka lépcsőjén megpillantottam egy skorpiót. Mindig is féltem az aszcendensemtől, veszélyes dolgokra képes. Reggelig bóklásztam hát inkább, aztán hazamentem az első busszal.

De a bosszú nem maradt el – egy hónap múlva leutaztam Újvidékre, a szülők dolgoztak, mi összepakoltunk Évával, hagytunk egy búcsúlevelet, és irány Budapest! Életem első leányrablása volt. Még két évig tartottam fogságban Évát, az utolsó hónapokban egyikünk számára sem kellemes körülmények között. Aztán véget ért ez a kapcsolat is. A szülők közül a mama azóta sem áll velem szóba, a papával egész jóba lettünk. Éva azóta boldog családanya Magyarországon, nekem pedig egy kellemes emlék maradt. Nem bánom, hogy véget ért, de azt sem, hogy elkezdődött. Egyszer minden elmúlik…

Még fél évig húztuk Ágnessel, egy közös Karácsony is belefért, aztán megismerkedtem Katával, akinek ugyan volt már egy kedves kis göndörfürtös gyümölcse az előző kapcsolatából, de éjszakákat tudtunk átbeszélgetni, és csodálatos dolgokra volt képes az ágyban. A jógát ismertem és gyakoroltam is akkoriban, a tantra-variánsokat még nem. Bemutatta, megtanultam, érdemes volt. Hiába, a lejtőn nincs megállás… Azazhogy úgy tűnt, mégiscsak. Egy különös véletlen ugyanis összehozott Monikával, a szépséges zsidó lánnyal, és azt éreztem, mégiscsak sínre kerülnek a dolgok, még időben. A történethez hozzá tartozik, hogy még Ildikóval jártam, amikor egy társaságban odajött hozzám egy leány, lehetett vagy 13 éves, és megkérdezte, nem akarok e beszélgetni vele. Menyasszonyomra mutattam, és megráztam a fejem. Ő elmosolyodott, bólintott, aztán egy fecnire felírt valamit és odaadta. Anélkül, hogy megnéztem volna, begyűrtem zakóm belső zsebébe.

Nos, ugyanebben a zakóban keseregtem egy barátommal az Ágnes iránt érzett szerelem mulandóságán, és alighanem cigiért kutatva a belső zsebből kiemeltem azt a fecnit. Egy név és egy telefonszám volt rajta. Eszembe jutott a sok évvel azelőtti este, telefon volt a barátomnál, így hát Monika egy óra múlva már mellettünk üldögélt. Hajnalig beszélgettünk, és én már tudtam: nem fogok tudni semmi és senki másra gondolni, amint elbúcsúzunk. Na, jó, éppen volt egy barátja, de valami azt súgta, ebben az esetben ez nem lehet akadály. Ha egy kisasszony eljön mellőle egyetlen telefonhívásra, akkor az már jelent valamit. És igazam lett, egy hónap múlva hivatalosan is szerelmespár lettünk. Én 24 éves voltam, ő akkoriban töltötte be a tizenhetediket.

Megbeszéltük, hogy „vigyázni” fogunk, elsősorban azért, mert akkoriban egy esetleges várandósság keresztbe tett volna az érettségijének. Mindmáig azt gondolom, életem egyik legnagyobb szerelme volt, agyban-ágyban egyaránt. Aztán mégis valahogy teherbe esett, de „éppen jókor” – még simán leérettségizhetett volna anélkül, hogy a vizsgáztatóknak feltűnhetett volna valami. Hosszas töprengés után mégis úgy döntött, korai még a dolog. Nem vitás, hogy a döntésben én is szerepet játszottam: ahogyan később fogalmazott, nem voltam még „érett férfi”. Így, utólag, elismerem. Akkoriban persze ezt nem láttam be, és kétségbeesett próbálkozásokat tettem a gyermek megtartásáért. Mindhiába.

És mert akkoriban igen szigorú erkölcsi dogmákat vallottam, amelynek kereteibe nem fért bele egy abortusz, hát azt mondtam, fel is út, le is út. Akkor vettem igénybe másodszor személyes költöztető-vállalatomat, Zoli barátomat, aki gimnáziumi osztálytársam volt, és már Ildikó holmijainak elszállíttatásáról is lelkiismeretesen gondoskodott. Most is ezt tette (és teszi mindmáig, ha eljön a szomorú alkalom). Egy hét után már nagyon hiányzott Monika, és megpróbáltam visszacsinálni az egészet. Hetekig, hónapokig könyörögtem, mindhiába. Ekkor kezdődött életem leghosszabb kisasszony-szünete, közel egy esztendeig tartott. Egyszerűen nem érdekelt a női nem, csak Monika igene, amit azonban nem kaptam meg többé (na jó, egyszer, sok-sok esztendővel később, de az már életem egy másik fejezetében történt). De mindmáig úgy gondolom, hogy a Monikával töltött esztendők a legszebbek közé tartoznak életemben.

https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=YY-rWPqX17E

Minden olyan szépen indult – a nietzschei „Megkötött szív, szabad szellem” jegyében. Szüleim most már alighanem életük végéig tartó szerelme (egyetlen éjszakát sem töltöttek egymás nélkül 50 év alatt), mint példakép, no meg a kisasszonyok iránti későn kezdődött, de feltétlen rajongásom okán már 18 évesen eljegyeztük egymást Ildikóval, de esküvőre nem került sor. Az az átkozott hiányérzet, amit a múltkor említettem…

Az OMIKK-ban (Országos Műszaki Intézet és Központ Könyvtára, elnézést a káromkodásért) dolgoztam akkoriban, és volt ott egy nálam jó pár évvel idősebb lány, aki kihasználva akkori naivitásomat, meghívott egy koraestére a Normafára, némi kis beszélgetésre. Volt nála egy üveg vodka. Alattunk egy pad, felettünk a csillagos ég, és a kanti beszélgetésből az lett, hogy a Normafa és Ágnes lakása közötti útból semmire sem emlékszem, az utána következőkre annál jobban. Hűha, szóval ez ilyen is lehet? Akkor este megtapasztaltam mindent, ami egy húszévesnek a testi kapcsolat gyönyörűségeiből kijuthat. Persze az is lehet, hogy a menyasszonyom mellett tudtam addig túl keveset. A hiányérzet mindenesetre elmúlt, és helyében megjelent az azóta is tartó lelkiismeret-furdalás, meg a félelem, hogy hová vezet majd mindez.

Éjjel hazakullogtam, kívül-belül telis-tele az Ágnes által rajtam és bennem hagyott nyomokkal, és azt mondtam Ildikónak, kész, vége, megcsaltalak, el kell válnunk. A további napokat inkább nem részletezem. Volt minden: ordítozás a gangon, sírás egymás karjaiban, érvagdosás, a vége az lett, hogy engem a szüleim vittek el ápolni, Ildikót a hozzátartozói, élükön egy neves pszichológussal. És próbálkoztunk még valamiféle béküléssel, hiszen ujjunkon még ott volt a jegygyűrű… De a sebek már nem forrtak össze, a cserépkályhán pedig ott maradtak a hozzávagdosott nagyobb tárgyak nyomai. A jegygyűrűt végül visszakaptam, és mert nem voltam akkoriban sem túl gazdag, egy ötvös-ismerősöm egybeolvasztotta őket, én pedig beadtam a zaciba. Hátha egyszer… Véget ért az ártatlanság kora.

Amikor az első „éles randevúra” készültem Ildikóval, mindketten tudtuk, hogy valami történni fog, és engem elfogott a páni félelem. A szomszéd házban lakott egy kisasszony, akiről tudtam, hogy gyakran nézeget engem szöcskefogás közben, és azt is sejtettem (pontosabban mondták, majd tudtomra is adta), hogy nem elsősorban a bogaraimra kíváncsi. Nos, ekkor használtam ki életemben először egy lányt saját, önző érdekből. A szerelemért teszem, gondoltam akkor. Valamikor el kellett kezdeni, mondatja velem mai cinizmusom.
De azért ennek is megadtam a módját. A kertben leszakítottam egy szál rózsát, szüleimnek vettem egy mozijegyet, és irány a szomszéd kisasszony. Aki először nem értette a dolgot, aztán nevetett, fürkészően a szemembe nézett, és bólintott. Átjött hozzánk, és kezdetét vette a First Lession. Azt hiszem, csodálatos élmény volt, bár az izgalomtól alig voltam jelen. Megkérdezte, csókolóztam-e már. Mondtam, perszehogy. Akkor gyerünk. Perszehogy még nem. Sejtelmem sem volt például, hogy a nyelv és a nyál főszerepet játszanak. Azt hiszem, nagyon suta lehettem, mert elővett a farzsebéből egy rágót, és azt kellett segédeszközként használni. Jó volt, mentolos, ide-oda tologattuk egymás szájába, aztán ment már anélkül is. És úgy még jobb volt.

Nem a rágó volt a lényeg, erre akkori önmagamhoz képest egész hamar rájöttem. Aztán vetkőzni kezdett, és én már akkor éreztem, hogy ez valami más, mint a bogarak, gyíkok és szöcskék világa. Hogy számomra a női testnél nem létezik szebb dolog a világon. Hogy ehhez képest egy fürgegyík unalmas és érdektelen. Egyáltalán, hogy a Nőnél nincs nagyobb csoda. És rájöttem, hogy megvan a leitmotiv! Nem az etológia, nem az állatok megfigyelése, hanem a nők, pontosabban – akkor még azt reméltem – az egyetlen NŐ, a nagy Ő tanulmányozása egy életen át. Nem részletezem. A leány, amikor már mindketten meztelenek voltunk, azt mondta, nem akar hidegen csomót. Bólintottam, és igyekeztem megértőnek mutatkozni. Erre az egy mondatára jól emlékszem, de azóta sem értem, mit is jelent. Mindenesetre a tűzkeresztségen nem estem át (ezt az élményt menyasszonyomnak tartogattam), de minden más megvolt. És jó volt. Nagyon jó. A sors pikantériája, hogy amikor életemben először voltam Prágában, 18 évesen, Ildikó volt ott és az imént említett kisasszony. Ildikó velem, ő egy másik fiúval. Jók voltak a sörök, nagyon. De éreztem valami különös mellékízt is, aztán megnyugodtam: a keserűség volt csupán, ami minden sör és élet sajátja. De erre csak fokozatosan jöttem rá.
Ilyen előkészületek után utaztunk el Ildikóval Leányfalura, ahol híres családfájának háza, mit háza, tornácos palotája volt. És megtörtént a dolog, hosszas keresgélés után minden a helyére került. De nem volt nagy élmény. Ő ugyan előbbre jutott már a tapasztalatok terén, de ebben kezdők voltunk mindketten. A nagyobb baj az volt, hogy később sem volt igazán jó, nekem legalábbis. Persze ezt akkoriban nem mertem bevallani, még magamnak sem, csak éreztem. Valami hiányérzet gyötört, aminek nem a szellem vagy a lélek volt a forrása. És ez a bizonyos hiányérzet később odáig fajult, hogy véget ért az Ártatlanság Kora. De ez már a következő memorandi témája.

Másrészről ne szépítsük a dolgokat – akként végzem így is. De legalább megmaradt az izgalom és a romantika. A Memorandik egy afféle későn érő Casanova nosztalgikus feljegyzései, zenei aláfestéssel. Merthogy a szerelem és a zene számomra elválaszthatatlanok egymástól. Minden szerelemnek megvan a maga dallama, és egy idő után csaknem minden dallamról eszünkbe jut valamelyik szerelem. Az előjátékhoz egy olyan dalt ajánlok, amely megadja az alaphangot a későbbiekhez is…

Már az első csók előtt tudtam, hogy a kisasszonyok mellett a jobbik oldal az enyém. Ha a helyzet és a körülmények úgy hozzák és meg kell védenem, csakis erről az oldalról tudom majd kihúzni kardomat a hüvelyéből úgy, hogy az meg ne sértse őt. Ez a tudás meghatározta ifjú éveimet. És bár az előző mondatot újraolvasva rádöbbentem a kettős értelemre, higgyék el, naiv lelkem ártatlan az ügyben, és kizárólag lovagi értelemben gondoltam a hasonlatot, saját (kard)hüvelyemről beszélve.

Tizenöt éves koromig bogarak, gyíkok és szöcskék viselkedését figyeltem, kergettem és gyűjtöttem őket. Etológusnak készültem, és amikor a tornaöltözőben a fiúk nyolcadikban megkérdezték, szoktam e zsebhokizni, istenbizony lövésem sem volt, miről beszélnek. Későn érő típus voltam, legalábbis ami az ágyat illeti, inkább az agyamat kényeztettem. Amikor egy éjjel első ízben (lehettem úgy 13 éves) magömlésem volt, sírva szaladtam át szüleim szobájába, hogy valami szörnyű betegségem van. És nem értettem, miért nem visznek el azonnal a doktorhoz. Sőt másnap sem.

De azért mindeközben alaposan megfigyeltem a szebbik nem viselkedését is: azon kívül, hogy mindig a jobb oldalamon kell járniuk, azzal is tisztában voltam, hogy virágot illik adni a találkozáskor, és ha beülünk egy gyömbéritalra, akkor én állom a cechet. Ja, és volt egy puszi még a tizenötödik szülinapom előtt, sőt némi rábeszélést követően megnézhettem egy lány melleit is. Karina volt, a szomszéd házból, finn diplomataszülők csemetéje. Szépek a finn mellek, úgy emlékszem.

Mire kirúgtak a gimnáziumból (16 évesen, politikai okok miatt), etológusi érdeklődésem megszűnt, és a politika mellett immár egyértelműen a kisasszonyok viselkedésére koncentráltam. Kergetni és gyűjteni persze nem akartam őket, akkoriban úgy reméltem, elég, ha megtalálom az Egyetlent, az igazit. A lécet tehát rögvest magasra tettem. Azt olvastam ugyanis valahol, hogy ha egy álmunk nem válik valóra, nem feladni kell, hanem még szebbet álmodni helyette. Gondoltam, hogy én a legszebb álommal kezdem, és akkor nem kell majd felébredni belőle egy másik kedvéért.  S csodák csodája, sikerült abszolválnom a kitűzött célt – elnyertem annak a leánynak a szívét, aki addig osztálytársam volt, és akinek már elsős gimnazista korában a harmadikos és negyedikes fiúk udvaroltak nagy bőszen. Pár hét, na, jó, hónap agyalás után megbeszéltük, hogy a vertikális vonzalmat horizontálisan is nyélbe ütjük, hátha sikerül megtalálni agy és ágy közös metszéspontját, ami jó alapja lehet a későbbiekre tervezett útvonalnak. Róla szól majd az első igazi memorandi…