Rossz lányok dícsérete…

 

Nehezen teltek a hetek Szabina nélkül, nyugtatók, alvások délig, barátok előtti sírás, magányos üvöltés, depresszió. De még viszonylag fiatal voltam, így hát egy hónap elteltével éreztem, valamit tenni kell. Felhívtam egy barátomat. Eszembe jutott, hogy egyszer mesélte, ismer egy lányt, aki érdeklődik irántam. Nosza, elkértem a kisasszony telefonszámát, hátha még tart az érdeklődés, és aznap este már ott ültem a Nyugati mellett egy sörözőben Katalinnal. Eléggé meglepett: külsőre ugyanis egészen más volt, mint addigi „ideáljaim”. Alacsonyabb termet, fekete haj, és akkori ízlésemhez képest hatalmas mellek.

 

De szeméből csak úgy áradt a zsidó nők kíváncsi bujasága. És, minek is tagadjam, ez döntött. Akkoriban már nem voltam az a minden porcikájában naiv és ártatlan, romantikus lélek. Már megbékéltem azzal, hogy néha a test is jelezheti a kezdőlépéseket. Ja, és még valami: addigi kisasszonyaimmal ellentétben remek humora volt, és értette is az iróniát. Még engem is lefőzött. Az első óra végén elmondta, hogy kissé szégyelli ugyan, de néha szinkronizálásból él. Na és, mondtam gyanútlanul, nincs abban semmi rossz, nem lehet mindenki rögtön színésznő. Pornófilmeket szinkronizálok, mondta ártatlanul, és élvezettel figyelte, amint lehervad arcomról a megértés és a mosoly. Csak vicceltem, mondta egy idő után. Menjünk fel hozzám, bemutatlak a testvéreimnek, aztán meglátjuk. Felmentünk. Bemutatott. Megláttam. A legapróbb részleteket is.

P1020263

Először életemben csináltam ilyet, hogy rögtön a megismerkedés estéjén. És mit mondjak, megérte. Nagyon megérte. A mindenit, még ma is elkap a remegés, ha arra gondolok, mennyire megérte. Ő volt az első „rossz lány” az életemben, és azóta már csak ilyenek kellenek. Perverzitások, közösen megállapított határokkal. Mindent szabad, ami jólesik mindkettőnknek. Kérem, ne gondoljanak semmi extrémre, a határok eddig mindig a helyükön voltak. A zsidó-keresztény szexuális kultúra határain belül. Erről jut eszembe, Katalin volt a második zsidó lány az életemben, és bár azelőtt nem foglalkoztatott a kérdés, akkor már éreztem, hogy ők tudnak valamit, amit mások nem. Nem kell őket tanítani, bennük van minden, ami a testiséget olykor minden más fölé emeli. Természetesen és elsöprően. Az első lány volt, akihez én költöztem oda, annak ellenére, hogy vele élt öccse, nővére, és nagy volt a forgalom a lakásban. Nem zavart, pedig meglehetősen magányos harcos vagyok. Sőt, jó volt.

 

Perszehogy két év után jöttek a szokásos kételyek. Kezdetben apróságok, amelyek azonban idővel komoly feszültségeket okoztak. És így utólag már tudom, hogy mindez az én hibám volt, ebben az esetben is. Ha az ember nem elégszik meg az Első Szerelem édenkerti szépségeivel, és elindul a megismerés útján, nincs megállás. Minden alma más és más ízű, máshogyan lehet beleharapni és másfajta a jóllakottság-érzés is. Katalinnál tudatosult bennem, hogy ez már réges-rég a kiűzetettség ideje. Még együtt töltöttünk egy nyarat 1996-ban Csehországban, ahol egy kiskocsma vezetőjeként dolgoztam, és Katalint hívtam meg nyári „brigádmunkásnak”. Aztán végső búcsút intettünk, és én először életemben gondoltam arra, hogy ez így nem mehet tovább.

 

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter