A magázó magányzó…

 

Volt, aki azonnal frászt kapott, de a legtöbb kisasszonyt inkább elvarázsolta. A régi időkben bevett szokás volt, az én időmben inkább feltűnő különcség. A magázásról van szó. Mindig tetszett a párbeszédnek ez a számomra „irodalmiasabb” változata. Hrabalt már tizenévesen megszerettem, nála pedig a Kisasszony! megszólítás és a magázás természetes volt, és Csehországban manapság sem feltűnő. Képzeljék csak el – az IKEA Csehországban két éves működés után kénytelen volt átállni a magázásra, és mindmáig az egyetlen ország, ahol az áruházak feliratain és a katalógusokban magázzák a vevőket…

 

A szerelemben persze más a dolog. Mint említettem, Éva volt az első, akivel magáztuk egymást, Neki ez evidencia volt, nekem azért hozzá kellett szoknom, de hamar ment. És ezután bevett stílussá vált nálam, annak ellenére, hogy éreztem (vagy éreztették velem): a magyarországi környezetben kissé művinek tűnik ez a fajta beszéd az én korosztályomban. Ennek ellenére magázódva írtam leveleimet, és magázódtunk Szabinával, Katalinnal, és még számtalan kisasszonnyal életem során. Második feleségemmel is magázódtunk, a megismerkedéstől a házasságon át egészen a válásig.

P1080815

A magázás szerintem tiszteletet, odafigyelést és – nem utolsó sorban – izgalmat rejt magában. Most, hogy visszaemlékszem ezekre a kapcsolataimra, eszembe jut, hogy néha-néha kicsusszant egy-egy tegező suttogás is. Igen, olyankor. És ez még izgalmasabb volt. Perverzió? Nem hiszem. Inkább a szokatlanság szépsége, és persze – profán oldalról nézve – egy hatásos casanovai csábítás-elem.

 

Hozzáteszem még, hogy ha a Kisasszony részéről ellenállásba ütközött a dolog, azonnal lemondtam róla – nem akartam, hogy egyfajta maníros rögeszme legyen a Másik szemében. És olyan is akadt – az első feleségem –, aki azért nem volt hajlandó magázódni, mert régóta ismert már, hosszú ideje követte kapcsolataimat, és úgy gondolta, ha ő is belemegy a magázódásba, egy lesz a sok közül. De ez már egy későbbi fejezetbe tartozik.

 

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter