Volt, aki azonnal frászt kapott, de a legtöbb kisasszonyt inkább elvarázsolta. A régi időkben bevett szokás volt, az én időmben inkább feltűnő különcség. A magázásról van szó. Mindig tetszett a párbeszédnek ez a számomra „irodalmiasabb” változata. Hrabalt már tizenévesen megszerettem, nála pedig a Kisasszony! megszólítás és a magázás természetes volt, és Csehországban manapság sem feltűnő. Képzeljék csak el – az IKEA Csehországban két éves működés után kénytelen volt átállni a magázásra, és mindmáig az egyetlen ország, ahol az áruházak feliratain és a katalógusokban magázzák a vevőket…
A szerelemben persze más a dolog. Mint említettem, Éva volt az első, akivel magáztuk egymást, Neki ez evidencia volt, nekem azért hozzá kellett szoknom, de hamar ment. És ezután bevett stílussá vált nálam, annak ellenére, hogy éreztem (vagy éreztették velem): a magyarországi környezetben kissé művinek tűnik ez a fajta beszéd az én korosztályomban. Ennek ellenére magázódva írtam leveleimet, és magázódtunk Szabinával, Katalinnal, és még számtalan kisasszonnyal életem során. Második feleségemmel is magázódtunk, a megismerkedéstől a házasságon át egészen a válásig.
A magázás szerintem tiszteletet, odafigyelést és – nem utolsó sorban – izgalmat rejt magában. Most, hogy visszaemlékszem ezekre a kapcsolataimra, eszembe jut, hogy néha-néha kicsusszant egy-egy tegező suttogás is. Igen, olyankor. És ez még izgalmasabb volt. Perverzió? Nem hiszem. Inkább a szokatlanság szépsége, és persze – profán oldalról nézve – egy hatásos casanovai csábítás-elem.
Hozzáteszem még, hogy ha a Kisasszony részéről ellenállásba ütközött a dolog, azonnal lemondtam róla – nem akartam, hogy egyfajta maníros rögeszme legyen a Másik szemében. És olyan is akadt – az első feleségem –, aki azért nem volt hajlandó magázódni, mert régóta ismert már, hosszú ideje követte kapcsolataimat, és úgy gondolta, ha ő is belemegy a magázódásba, egy lesz a sok közül. De ez már egy későbbi fejezetbe tartozik.
Legutóbbi hozzászólások