Egyfelől világéletemben romantikus alkat voltam, aki 15 éves kora óta hitt a nagy Ő érkezésében. Másfelől méretes orrom, 16 éves koromig tartó, majdnem kizárólagos etológusi érdeklődésem és az előbbiekből következő, alapvetően kevés férfiúi önbizalmam odáig vezetett, hogy lehettem vagy harminc, amikor először éreztem: esélyem a Kisasszonyoknál nem kizárólag szellemi alapokról indulhat. Csak lassan a testtel, mondogattam sokáig. De azt hiszem, jó volt ez így: szellemem pallérozása, lelkem fejlődése meglepően hamar meghozta az eredményt, és ha ehhez idejekorán jött volna a fizikai önbizalom, akkor alighanem boldogtalan nőcsábászként végeztem volna.
Másrészről ne szépítsük a dolgokat – akként végzem így is. De legalább megmaradt az izgalom és a romantika. A Memorandik egy afféle későn érő Casanova nosztalgikus feljegyzései, zenei aláfestéssel. Merthogy a szerelem és a zene számomra elválaszthatatlanok egymástól. Minden szerelemnek megvan a maga dallama, és egy idő után csaknem minden dallamról eszünkbe jut valamelyik szerelem. Az előjátékhoz egy olyan dalt ajánlok, amely megadja az alaphangot a későbbiekhez is…
Már az első csók előtt tudtam, hogy a kisasszonyok mellett a jobbik oldal az enyém. Ha a helyzet és a körülmények úgy hozzák és meg kell védenem, csakis erről az oldalról tudom majd kihúzni kardomat a hüvelyéből úgy, hogy az meg ne sértse őt. Ez a tudás meghatározta ifjú éveimet. És bár az előző mondatot újraolvasva rádöbbentem a kettős értelemre, higgyék el, naiv lelkem ártatlan az ügyben, és kizárólag lovagi értelemben gondoltam a hasonlatot, saját (kard)hüvelyemről beszélve.
Tizenöt éves koromig bogarak, gyíkok és szöcskék viselkedését figyeltem, kergettem és gyűjtöttem őket. Etológusnak készültem, és amikor a tornaöltözőben a fiúk nyolcadikban megkérdezték, szoktam e zsebhokizni, istenbizony lövésem sem volt, miről beszélnek. Későn érő típus voltam, legalábbis ami az ágyat illeti, inkább az agyamat kényeztettem. Amikor egy éjjel első ízben (lehettem úgy 13 éves) magömlésem volt, sírva szaladtam át szüleim szobájába, hogy valami szörnyű betegségem van. És nem értettem, miért nem visznek el azonnal a doktorhoz. Sőt másnap sem.
De azért mindeközben alaposan megfigyeltem a szebbik nem viselkedését is: azon kívül, hogy mindig a jobb oldalamon kell járniuk, azzal is tisztában voltam, hogy virágot illik adni a találkozáskor, és ha beülünk egy gyömbéritalra, akkor én állom a cechet. Ja, és volt egy puszi még a tizenötödik szülinapom előtt, sőt némi rábeszélést követően megnézhettem egy lány melleit is. Karina volt, a szomszéd házból, finn diplomataszülők csemetéje. Szépek a finn mellek, úgy emlékszem.
Mire kirúgtak a gimnáziumból (16 évesen, politikai okok miatt), etológusi érdeklődésem megszűnt, és a politika mellett immár egyértelműen a kisasszonyok viselkedésére koncentráltam. Kergetni és gyűjteni persze nem akartam őket, akkoriban úgy reméltem, elég, ha megtalálom az Egyetlent, az igazit. A lécet tehát rögvest magasra tettem. Azt olvastam ugyanis valahol, hogy ha egy álmunk nem válik valóra, nem feladni kell, hanem még szebbet álmodni helyette. Gondoltam, hogy én a legszebb álommal kezdem, és akkor nem kell majd felébredni belőle egy másik kedvéért. S csodák csodája, sikerült abszolválnom a kitűzött célt – elnyertem annak a leánynak a szívét, aki addig osztálytársam volt, és akinek már elsős gimnazista korában a harmadikos és negyedikes fiúk udvaroltak nagy bőszen. Pár hét, na, jó, hónap agyalás után megbeszéltük, hogy a vertikális vonzalmat horizontálisan is nyélbe ütjük, hátha sikerül megtalálni agy és ágy közös metszéspontját, ami jó alapja lehet a későbbiekre tervezett útvonalnak. Róla szól majd az első igazi memorandi…
Legutóbbi hozzászólások