Nincs kegyelem…

 

 

Még fél évig húztuk Ágnessel, egy közös Karácsony is belefért, aztán megismerkedtem Katával, akinek ugyan volt már egy kedves kis göndörfürtös gyümölcse az előző kapcsolatából, de éjszakákat tudtunk átbeszélgetni, és csodálatos dolgokra volt képes az ágyban. A jógát ismertem és gyakoroltam is akkoriban, a tantra-variánsokat még nem. Bemutatta, megtanultam, érdemes volt. Hiába, a lejtőn nincs megállás… Azazhogy úgy tűnt, mégiscsak. Egy különös véletlen ugyanis összehozott Monikával, a szépséges zsidó lánnyal, és azt éreztem, mégiscsak sínre kerülnek a dolgok, még időben. A történethez hozzá tartozik, hogy még Ildikóval jártam, amikor egy társaságban odajött hozzám egy leány, lehetett vagy 13 éves, és megkérdezte, nem akarok e beszélgetni vele. Menyasszonyomra mutattam, és megráztam a fejem. Ő elmosolyodott, bólintott, aztán egy fecnire felírt valamit és odaadta. Anélkül, hogy megnéztem volna, begyűrtem zakóm belső zsebébe.

 

Nos, ugyanebben a zakóban keseregtem egy barátommal az Ágnes iránt érzett szerelem mulandóságán, és alighanem cigiért kutatva a belső zsebből kiemeltem azt a fecnit. Egy név és egy telefonszám volt rajta. Eszembe jutott a sok évvel azelőtti este, telefon volt a barátomnál, így hát Monika egy óra múlva már mellettünk üldögélt. Hajnalig beszélgettünk, és én már tudtam: nem fogok tudni semmi és senki másra gondolni, amint elbúcsúzunk. Na, jó, éppen volt egy barátja, de valami azt súgta, ebben az esetben ez nem lehet akadály. Ha egy kisasszony eljön mellőle egyetlen telefonhívásra, akkor az már jelent valamit. És igazam lett, egy hónap múlva hivatalosan is szerelmespár lettünk. Én 24 éves voltam, ő akkoriban töltötte be a tizenhetediket.

 

IMGP7424

 

Megbeszéltük, hogy „vigyázni” fogunk, elsősorban azért, mert akkoriban egy esetleges várandósság keresztbe tett volna az érettségijének. Mindmáig azt gondolom, életem egyik legnagyobb szerelme volt, agyban-ágyban egyaránt. Aztán mégis valahogy teherbe esett, de „éppen jókor” – még simán leérettségizhetett volna anélkül, hogy a vizsgáztatóknak feltűnhetett volna valami. Hosszas töprengés után mégis úgy döntött, korai még a dolog. Nem vitás, hogy a döntésben én is szerepet játszottam: ahogyan később fogalmazott, nem voltam még „érett férfi”. Így, utólag, elismerem. Akkoriban persze ezt nem láttam be, és kétségbeesett próbálkozásokat tettem a gyermek megtartásáért. Mindhiába.

 

És mert akkoriban igen szigorú erkölcsi dogmákat vallottam, amelynek kereteibe nem fért bele egy abortusz, hát azt mondtam, fel is út, le is út. Akkor vettem igénybe másodszor személyes költöztető-vállalatomat, Zoli barátomat, aki gimnáziumi osztálytársam volt, és már Ildikó holmijainak elszállíttatásáról is lelkiismeretesen gondoskodott. Most is ezt tette (és teszi mindmáig, ha eljön a szomorú alkalom). Egy hét után már nagyon hiányzott Monika, és megpróbáltam visszacsinálni az egészet. Hetekig, hónapokig könyörögtem, mindhiába. Ekkor kezdődött életem leghosszabb kisasszony-szünete, közel egy esztendeig tartott. Egyszerűen nem érdekelt a női nem, csak Monika igene, amit azonban nem kaptam meg többé (na jó, egyszer, sok-sok esztendővel később, de az már életem egy másik fejezetében történt). De mindmáig úgy gondolom, hogy a Monikával töltött esztendők a legszebbek közé tartoznak életemben.

 

https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=YY-rWPqX17E

Posted in Egyéb


Akaratomon kívül lettem amolyan későn érő Casanova. A múlt század derekán születtem. 1983-ban jegyeztem el az első nagy Ő-t. Aztán zavar keletkezett a szív gépezetében, és sorra jöttek-mentek a kisasszonyok. 1987-ben megalapítottam a Romantika Lovagjai elnevezésű társaságot. A házassággal 2000-ig vártam, azóta viszont belelendültem és többször is sikerült abszolválni ezt a műfajt. Meg persze a válás aktusát is. A legszebb esküvőm az első volt, a legszebb válásom a második. De azért még reménykedem, hogy egyszer összejön a dolog, válás nélkül is. Casanova valami olyasmit írt, hogy amíg kevesebb éveink száma, mint kisasszonyainké, nincsen semmi baj. Optimista ember volt. Megboldogult fiatalkoromban sokáig úgy láttam az életet, hogy egyetlen célja van – a nagy Ő megtalálása. És hogy a világ tele van lovagokkal meg kisasszonyokkal, akiknek nincs más dolguk, mint egymásra lelni. Nekem ez egyelőre nem jött össze, de most is azt gondolom, hogy nem lenne rossz egy ilyen világ. Olvasgassák hát egy örökké párját kereső, akaratán kívül Casanovává lett Don Quijote emlékiratait, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy valahol utat tévesztett a szív labirintusában. De azért izgalmas ez a bolyongás, amely mindaddig tart, ameddig fel nem adjuk a reményt. Azaz jó esetben életünk végéig.

Cseh Péter